Régóta tervezett utazással indítottuk a júliust a haverokkal: egy látványos nyírségi túra

Nyíregyháza érintésével és felfedezésével, majd dombrádi Tisza parti szállással és kalandokkal.

A dolog természetesen a Nyírvidéki Regionális Vasút jótkékony érintését is tartalmazta, de ez alapvető. Már az elején szeretném kiemelni, hogy nem számítottam ennyire sok gyönyörű csajra,

és részben még most is a bűvkörükben vagyok, szóval elképzelhető, hogy néhány területet

erősen szubjektívan adok majd vissza.

Az indulás szombat hajnalban körvonalazódott Egerből, mégpedig reggel 6 óra körül… Erre az embertelen dologra azért került sor, mert a tervek szerint nem az egyszerű Miskolc-Szerencs-

Tokaj vonalon közelítjük meg a helyet, hanem a Tisza déli oldalán, mellékvonalon, ami ráadásul rövidebb is picit, és amerre még nem jártunk. Így leutaztunk a Hortobágy északi részére, Ohat-Pusztakócs állomásra, ami már szebb napokat is megélt, és onnan egy közvetlenül Nyíregy-

házára haladó vonattal utaztunk tovább. Szeretem az efféle kalandokat, mert jó dolog

szembesülni a haza különböző tájaival, falvaival, az ottani állapotokkal. A vonat néhol megle-

pően gyorsan haladt, és egész sokan utaztak, bár a gadaság picit leépültnek látszott. Jobb helyeken bezárt iparvágányok, másutt felszedett kiágazások övezték az utunkat leépült kis állomásokkal, amelyeknek nagyon kellemes vidéki hangulata volt.

Nagyon tetszett a sok-sok kaszáló, ahol az összegörgetett

takarmány jó fotótémát kínáló hengerekbe volt gyűjtve, és

mindezt csupán a gyülekező esőfelhő tömegek árnyékolták

be picit. A vonal olykor erdőben, máskor végtelen pusztákon,

nádasokon és tavak mellett halad keresztül, a távolban

pedig a tokaji hegy látszik, amihez egyre közeledünk, majd

elhaladunk alatta. A vonalon néhol jól láthatók a karbantartás

nyomai, néhol pedig iszonyú lassan haladunk - Polgár

körzetében szinte gyalogos tempóban döcögtünk, ami azt

mutatja, hogy annyira mégsem virágoztatta fel a környéket

az autópálya. Tiszalök után viszont a magyar szabadalom

alapján egybeépített pályán egészen meglepő tempóban

értünk be Nyíregyháza környékére.

Tiszalök előtt történt az első igen kellemes élmény: egy

iskolás csoport szállt fel, vagy valami hasonló… Alapvetően

eltérő korosztályúak voltak, tehát nem volt teljesen világos

az összetétel, na de mit számít ez…

Az egyik lány, aki kísérőnek tűnt, már az első pillantásra is

igen vonzó volt: erősen hullámos haj, fehér top, kellemes has és sötétzöld nadrág határozta

meg a látványát, és minden irányból nagyon ideálisnak tűnt. Finoman megnéztem őt az első alkalommal, amit érzékelt, de nem különösebben reagált rá. Aztán amikor megérkeztünk, ő

                                                                    nézett meg alaposabban engem, amire én

                                                                    természetesen azonnal szemkontaktust kerestem

                                                                    vele, aminek kellemes mosoly lett az eredménye

                                                                    mindkettőnk részéről. Csodálatosan szép volt.

                                                                    Amíg nem mosolygott, kellemes vonásai voltak az

                                                                    arcának, de volt benne egyfajta távolságtartás,

                                                                    amikor mosolygott, akkor viszont abszolút inspiráló

                                                                    ártatlanságot tükrözött az arca, és ez nagyon

                                                                    tetszett. Mivel csoportban volt, és én sem egyedül

                                                                    utaztam, így nem volt lehetőségünk arra, hogy

                                                                    bármilyen módon kapcsolatba kerüljünk, de utána

                                                                    órákon át azt éreztem, hogy lépnem kellett volna…

                                                                    Indulás előtt még távolabbról láttuk egymást, és

                                                                    nem hiszek abban, hogy egy tekintetből ki lehet

                                                                    olvasni bármit is, de ez a pár pillanat tényleg csak

    0                                                              tekintetek játéka volt, és mégis őszinte érzések és

                                                                    üzenetek kifejezése… (A város felé tartva egyéb-

                                                                    ként kishíján visszafordultam azzal a céllal, hogy

                                                                    megkeressem a csoportot, de értő barátaim szerint

                                                                    már tuti továbbutaztak, ami logikusnak tűnt…)

Sajnáltam a dolgot. Csak nehéz ilyen helyzetben cselekedni, mert nem tudom, tényleg jól látom-e

a helyzetet. Utána persze bánom… Gáz.

Nem tudom egyébként, hogy az efféle fellángolások vajon miért jönnek létre… Márai írt egyszer valamit az utazásokról, mégpedig egy olyan gondolatot, hogy ilyenkor elválik az ember az

otthonától, a biztos környezettől, és ezért némileg kinyílik, mert minden utazásban bennevan egy

változás lehetősége, hiszen az utazás is egy változás. Tény, hogy utazás közben minden kialakulnak efféle élmények lányokkal, és nem mindig eredménytelenül. Az első barátnőmet is

egy ilyen szituációban ismertem meg, és aztán két és fél évig együtt voltunk. De akkor még

eléggé fiatal voltam… Vajon ma is működne egy ilyen lángolás? Nem lenne probléma, hogy egy

fél ország van közöttünk? És nem csak az ágyig vinne a hirtelen tűz?…  Van szerintem egyfajta

gyerekesség is az ilyen dolgokban… Mint amikor osztálykiránduláson a szülőktől távol van az ember, és szabadon viselkedhet, nem kell attól félnie, hogy rajtakapják, és így szabadon

átszökhet a lányok szállására… Picit ez az érzés van benne szerintem az efféle utazás közbeni ismerkedési kedvben is, és ez kétségtelenül varázsos dolog, amíg a hirtelen lángolás az elválás során meg nem éget…

Nyíregyházára érkezve az első fontos tevékenység a reggeli volt, ami a közeli palacsintázó étteremben zajlott le (talán Calypso a neve, de nem mernék rá megesküdni…). A helyről azt érdemes tudni, hogy igen finom tésztából készítenek óriáspalacsintát, ami szerintem nem

praktikus, amikor az ember egy tökéletesnek látszó lányra van mozdulva, és képtelen

élelmiszert befogadni… A kakaó műanyag pohárból szolgáltatottfel, ami nem túl elegáns, de a palacsinta tényleg remek volt mind túrós, mind baracklekváros kivitelben.

Innen a belváros felé vettük az irányt, ami

állítólag nagyon-nagyon szép. Útbaesett a

Kelet-Magyarországon legendás hírű Opus

Hangszerbolt, ahová természetesen be-

ugrottunk. Bence, mint híres gitáros tehetség

végigpróbálta a bazuki kínálatot, amik

hangolás híján eléggé gyengén szóltak, volt

viszont Yamaha gitár, amin kifejezetten

kellemes volt a Walking In Memphis.

Nekem egy diszkógömb ragadta el a fantáziámat,

ami eléggé kellemes áron volt elérhető, így hát

rendeltem is belőle egyet. Nagyon régóta

szerettem volna már diszkógömböt a szobámba,

mert alapvetően vonzódok a diszkó világhoz -

természetesen a klasszikus, ‘70-80-as évekbeli diszkóhoz, és nem napjaink gagyi stílusához. (Nyilván napjainknak is vannak remek művészei, tehát nem akarok általánosítani.) Szóval most,

Nyíregyházán kíváló lehetőséget ragadtam meg, amikor megrendeltem a terméket, amit majd elhoznak nekem. :-)

A belváros felé haladva eljutottunk a Móricz Zsigmondról elnevezett színházhoz, ami előtt egy hatalmas parkos tér van néhány remek szoborral. Ezek kiváló lehetőséget kínálnak a fiatal

férfiakból álló csoportok számára az idétlen pózokban való fényképezkedésre: van egy kezeit széttáró szobor és egy lovaskocsi. A szituációk adottak, csak ötletek kellenek a jó fotókhoz.

Nem vártuk meg, amíg kiér a Szerv, helyette betértünk egy török étteremnek indult kommersz helyre, valami Gülbaba Vendéglő-szerű neve volt, de nem volt jelentős élmény. Kicsit butácska

fiatal pultoscsaj és szexéhesnek látszó tulajdonoscsaj uralták a terepet. Innen már igen közel volt

a belváros, ahol nagyszabású fényképezést hajtottunk végre.

Megnéztünk boltokat, fogyasztottunk közös akarattal taplót, ami a McDonald’s sajtburger új neve méretéből és formájából adódóan. (Félelmetes, hogy milyen apró, vékony és rossz táplálék ez.

Egy felet sikerült legyűrni a remek gumiizű finomságból, a kapucsínónak nevezett lé pedig a kávé tragédiája volt. Az elfogyasztásának az a trükkje, mint a Miskolci Egyetem diákéletében szokásos “orvosságokénak”: egy nyelésre fel kell hörpinteni, és gyorsan elfelejteni…)

                                A remek ebédet ki kellett heverni, kiültünk hát az egyik utcába a

                                Skála nevű, szocreál stílusú, de fehér festékkel egészen pofásra

                                alakított áruház épület előtti kis utcácskába, ami nagyon kellemes

                                hely, és sok-sok látványos helyszín közelében található.

                                Itt ötlött először az eszembe, hogy milyen rengeteg remek csaj

                                lakik Nyíregyházán. Hosszas válogatás és szakértő szemlézés

                                után kiválasztottuk a legszebbüket, aki részben mesésen

                                tökéletes popsijának köszönhetően érdemelte ki a dicső címet.

                                (Azt hiszem, ez a lány pontosan olyan formavilággal rendelkezik,

                                amit a Teremtő a lánynak alkotott. Persze nem vagyok vallásos,

                                szóval kicsit idegen ez a teremtő duma, de tényleg annyira

                                tökéletesre volt alkotva ez a lány, hogy az már-már felülemelkedett

                                az emberi valóságon.) Igyekeztünk minden irányból lefényképezni

                                őt, hogy megörökítsük a szépségét, amivel megajándékozott

                                minket a mai délután folyamán. Gyönyörű tünemény volt.

                                Szerintem az ilyen látványok ihelik a festőket és a szobrászokat…

A gyönyörű lány néhány perces csodálata után benéztünk a Hollóházi Porcelángyár boltjába,

ahol a klasszikus porcelánhegedű és látványos vázák mellett most egy új, epres étkezőszett is megjelent, ami szerintem nagyon kellemesen néz ki. Hollóházán páratlan tehetségű művészek alkotnak, és rászolgálnak a 200 éves cég világhírnevére.

Korábbi hollóházi porcelánmúzeum galériám…

A következő állomásunkig néhány métert

sétáltunk csupán: a Sir Morik nevű kávézó

Első Magyar Kávémanufaktúrának is nevezi

magát, így adtunk egy esélyt a helynek, és

alapvetően a nyaralás fogalomköre azt is

magában foglalja, hogy beülünk, bámulunk

kifelé a fejünkből elsősorban fiatal lányok

irányába, és költjük a pénzt, amiért heteket

dolgoztunk… 

A Sir Morik kávézónak eléggé széles választéka

van. Kicsit beskatujázó ugyan a részükről, hogy

az édes dolgokat csak lányok ihatják, és a

férfiaknak mindenképpen whiskey-s kávét kell

lenyelnie… de ez engem nem zavart, és lazán

kikértem a Lolita névre hallgató kávé+vaníliafagyi+tejszínhab+csokiöntet+kávélikőr összeállítású finomságot, ami hiperédesnek ígérkezett. A pincérlány jófej volt, és emellett laza öltözetével is igyekezett felhívni magára a figyelmet: fehér top+fehér miniszoknya+fehér tanga+fehér papucs. Abszolút vonzó nyárias csomagolás. A Lolita a nevének megfelelően ízletes volt, és ebben a hangulatban üldögéltünk még néhány percet… Kellemes a belvárosi hangulat Nyíregyházán: egyáltalán nem olyan, mint Egerben, ahol hétvégére - ha épp nincsen rendezvény - meghal a belváros, és teljesen üres, itt volt élet, mozgás, emberek.

Nagyjából eddig tartott a városi program, innen visszasétáltunk a vasútállomásra, ahol nem csak

a nagyvasúti forgalom, de a Nyírvidéki Regionális Vasút is kiindul. A rétközi vasút 1905. óta

szállít utasokat, és idén 100 éves a Dombrád felé menő irány. A vonal a fénykorát az 1930-as években élte, amikor magyar gyártmányú motorvonatok akár 60 km/h-val is haladtak a errefelé,

ami keskeny nyomközű vasúton nem kis dolog. Ma gyakorlatilag a ‘70-es évek állapotán üzemel

a vasút, és ha a kormányon múlna, akkor megreformálná (értsd: bezárná és az emlékét is rendeletben törölné), de az utasok a hosszú menetidő ellenére is ragaszkodnak hozzá, és a környező falvak és városok önkormányzata ad arra, hogy rendben legyenek tartva az állomások. Idén tavasszal az összes üzemképes mozdonyt (Mk48-asok) újrafestették, és mindnek rendszeresen van fővizsgája is, tehát teljesen komolyan van véve a közlekedés errefelé.

A vonatunk tehát a pályaudvar elől indult és eleinte a fővonal mellett halad, majd elkanyarodik a

Nyírségben felfelé, a Tisza irányába. A tokaji hegy egyébként innen is jól látható, tehát végig-

kísérte az utunkat a horizonton. A vonat lakott területen lassan halad, a nyílt pályán viszont akár 40-50 km/h körül is száguld, ami mellékvonalon jónak számít, kisvasúton pedig kiemelkedő. Nem tudom, hogy ez üzletemberi mentalitás-e, de nem bírom nézni, amikor valami, ami jól működhetne és profitképes lenne, az leépül és veszteséges. A rétközi vasút egy olyan cég, amit kötelező lenne

leválasztani a rossz gazda MÁV-ról, és részvénytársasági formában, alapos pályafelújítást és vagoncserét követően nyereségesen lehetne üzemelni.

Az utazás élménye amúgy kellemes, bár néhol azt éreztük, mintha ki akarna siklani a vonat, és

mint megtudtuk, az ilyesmi is előfordul, és a vonalat vagy bezárják, vagy eladják külföldieknek.

A vonatok egyébként három vagonnal közlekednek a Buj nevű faluban lévő Herminatanya nevű nagyobb állomásig, ahol az utolsó vagont lecsatolják és Dombrád felé továbbítják, míg az első

kettő a fővonalnak nevezett Balsa község felé közlekedik tovább. (Balsán volt korábban a Rétközt és a Bodrogközt összekötő Tisza híd, amit a világháborúban a németek felrobbantottak, és azóta sem építettek újjá. Alap lenne EU-s pénzt követelni szerintem erre a célra, de azok a vidékek

sajnos elégé elhanyagoltak ilyen szempontból.)

A menetidő körülbelül 1 óra Herminatanyáig, és onnan még bő egy óra Dombrád, ami eléggé

sok - tekintve, hogy 51 km a táv. De a lassújeles pályaszakaszok helyrehozásával ez jelentősen csökkenthető lenne, illetve a falvakon belül sem lenne muszály lassan hajtani, ami viszont adott.

                                                                                    Főleg a szétkapcsolás után vált nagyon

                                                                                    családiassá a hangulat a vagonban, és

                                                                                    megismerkedtünk és szóba elegyedtünk

                                                                                    több környékbeli lakossal és egy MÁV-os

                                                                                    dolgozóval is, aki természetesen leminő-

                                                                                    sítette a MÁV-os szervezést a vonalon… 

                                                                                    Az optimista megközelítés hiányzott belőle

                                                                                    picit, de mint kiderült, szereti a munkáját,

                                                                                    és szívesen látná virágozni a vonalat és

                                                                                    vele a környéket. Meglepően közvetlenek

                                                                                    voltak egyébként a helybéliek, és hamar

                                                                                    befogadtak minket annak ellenére, hogy

                                                                                    most először jártunk a vidéken. Meg is

                                                                                    lepett picit ez a fantasztikus vendégszeretet.

                                                                                   

Dombrád felé kis emelkedő szakasz következett, és a délutánra esni kezdett az eső… Ennek

nem annyira örültünk, de egész nap a levegőben lógott a dolog. Bence mellé ült le egy indián

lány, aki egészen tetszetős volt. Beszéltünk is utána róla, hogy milyen egzotikus szépsége volt.

A vonalon az állomások fantasztikusan karban vannak tartva, és ésszel használják őket: ahol

megszűnt a vasúti üzem - körülbelül 95%-ban -, ott valami mást alakítottak ki (tűzoltóság, szálláshely, újságos, posta), és emellett néhol jegykiadás is van, ami már-már a svájci vasútra

emlékeztet. (Ott a falvakban az állomás épület egyfajta faluközpont, és minden ott van, így nincsenek veszteséges dolgok, mert kevés alkalmazott képes minden feladatott ellátni: posta, újságos, jegykiadás.)

A fapados vagonok kissé kényelmetlennek tűntek két óra után, de ez inkább a fejtámla hiánya

miatt volt így, egyébként elfogadható színvonalú volt az utazás, ami jó kiindulási alapot jelenthet

a profit irányába… Mindhárman hangulatosnak találtuk az utazást, és bár csökkenthető lenne a

menetidő, nem volt olyan rémesen hosszú az út.

Dombrádon már vártak minket a szakadó esőben…

Szöveg és képek: Birincsik József