Régóta tervezett utazással indítottuk a júliust a haverokkal: egy látványos nyírségi túra
Nyíregyháza érintésével és felfedezésével, majd dombrádi Tisza parti szállással és kalandokkal.
A dolog természetesen a Nyírvidéki Regionális Vasút jótkékony érintését is tartalmazta, de ez alapvető. Már az elején szeretném kiemelni, hogy nem számítottam ennyire sok gyönyörű csajra,
és részben még most is a bűvkörükben vagyok, szóval elképzelhető, hogy néhány területet
erősen szubjektívan adok majd vissza.
Az indulás szombat hajnalban körvonalazódott Egerből, mégpedig reggel 6 óra körül… Erre az embertelen dologra azért került sor, mert a tervek szerint nem az egyszerű Miskolc-Szerencs-
Tokaj vonalon közelítjük meg a helyet, hanem a Tisza déli oldalán, mellékvonalon, ami ráadásul rövidebb is picit, és amerre még nem jártunk. Így leutaztunk a Hortobágy északi részére, Ohat-Pusztakócs állomásra, ami már szebb napokat is megélt, és onnan egy közvetlenül Nyíregy-
házára haladó vonattal utaztunk tovább. Szeretem az efféle kalandokat, mert jó dolog
szembesülni a haza különböző tájaival, falvaival, az ottani állapotokkal. A vonat néhol megle-
pően gyorsan haladt, és egész sokan utaztak, bár a gadaság picit leépültnek látszott. Jobb helyeken bezárt iparvágányok, másutt felszedett kiágazások övezték az utunkat leépült kis állomásokkal, amelyeknek nagyon kellemes vidéki hangulata volt.
Nagyon tetszett a sok-sok kaszáló, ahol az összegörgetett
takarmány jó fotótémát kínáló hengerekbe volt gyűjtve, és
mindezt csupán a gyülekező esőfelhő tömegek árnyékolták
be picit. A vonal olykor erdőben, máskor végtelen pusztákon,
nádasokon és tavak mellett halad keresztül, a távolban
pedig a tokaji hegy látszik, amihez egyre közeledünk, majd
elhaladunk alatta. A vonalon néhol jól láthatók a karbantartás
nyomai, néhol pedig iszonyú lassan haladunk - Polgár
körzetében szinte gyalogos tempóban döcögtünk, ami azt
mutatja, hogy annyira mégsem virágoztatta fel a környéket
az autópálya. Tiszalök után viszont a magyar szabadalom
alapján egybeépített pályán egészen meglepő tempóban
értünk be Nyíregyháza környékére.
Tiszalök előtt történt az első igen kellemes élmény: egy
iskolás csoport szállt fel, vagy valami hasonló… Alapvetően
eltérő korosztályúak voltak, tehát nem volt teljesen világos
az összetétel, na de mit számít ez…
Az egyik lány, aki kísérőnek tűnt, már az első pillantásra is
igen vonzó volt: erősen hullámos haj, fehér top, kellemes has és sötétzöld nadrág határozta
meg a látványát, és minden irányból nagyon ideálisnak tűnt. Finoman megnéztem őt az első alkalommal, amit érzékelt, de nem különösebben reagált rá. Aztán amikor megérkeztünk, ő
nézett meg alaposabban engem, amire én
természetesen azonnal szemkontaktust kerestem
vele, aminek kellemes mosoly lett az eredménye
mindkettőnk részéről. Csodálatosan szép volt.
Amíg nem mosolygott, kellemes vonásai voltak az
arcának, de volt benne egyfajta távolságtartás,
amikor mosolygott, akkor viszont abszolút inspiráló
ártatlanságot tükrözött az arca, és ez nagyon
tetszett. Mivel csoportban volt, és én sem egyedül
utaztam, így nem volt lehetőségünk arra, hogy
bármilyen módon kapcsolatba kerüljünk, de utána
órákon át azt éreztem, hogy lépnem kellett volna…
Indulás előtt még távolabbról láttuk egymást, és
nem hiszek abban, hogy egy tekintetből ki lehet
olvasni bármit is, de ez a pár pillanat tényleg csak
0 tekintetek játéka volt, és mégis őszinte érzések és
üzenetek kifejezése… (A város felé tartva egyéb-
ként kishíján visszafordultam azzal a céllal, hogy
megkeressem a csoportot, de értő barátaim szerint
már tuti továbbutaztak, ami logikusnak tűnt…)
Sajnáltam a dolgot. Csak nehéz ilyen helyzetben cselekedni, mert nem tudom, tényleg jól látom-e
a helyzetet. Utána persze bánom… Gáz.
Nem tudom egyébként, hogy az efféle fellángolások vajon miért jönnek létre… Márai írt egyszer valamit az utazásokról, mégpedig egy olyan gondolatot, hogy ilyenkor elválik az ember az
otthonától, a biztos környezettől, és ezért némileg kinyílik, mert minden utazásban bennevan egy
változás lehetősége, hiszen az utazás is egy változás. Tény, hogy utazás közben minden kialakulnak efféle élmények lányokkal, és nem mindig eredménytelenül. Az első barátnőmet is
egy ilyen szituációban ismertem meg, és aztán két és fél évig együtt voltunk. De akkor még
eléggé fiatal voltam… Vajon ma is működne egy ilyen lángolás? Nem lenne probléma, hogy egy
fél ország van közöttünk? És nem csak az ágyig vinne a hirtelen tűz?… Van szerintem egyfajta
gyerekesség is az ilyen dolgokban… Mint amikor osztálykiránduláson a szülőktől távol van az ember, és szabadon viselkedhet, nem kell attól félnie, hogy rajtakapják, és így szabadon
átszökhet a lányok szállására… Picit ez az érzés van benne szerintem az efféle utazás közbeni ismerkedési kedvben is, és ez kétségtelenül varázsos dolog, amíg a hirtelen lángolás az elválás során meg nem éget…
Nyíregyházára érkezve az első fontos tevékenység a reggeli volt, ami a közeli palacsintázó étteremben zajlott le (talán Calypso a neve, de nem mernék rá megesküdni…). A helyről azt érdemes tudni, hogy igen finom tésztából készítenek óriáspalacsintát, ami szerintem nem
praktikus, amikor az ember egy tökéletesnek látszó lányra van mozdulva, és képtelen
élelmiszert befogadni… A kakaó műanyag pohárból szolgáltatottfel, ami nem túl elegáns, de a palacsinta tényleg remek volt mind túrós, mind baracklekváros kivitelben.
Innen a belváros felé vettük az irányt, ami
állítólag nagyon-nagyon szép. Útbaesett a
Kelet-Magyarországon legendás hírű Opus
Hangszerbolt, ahová természetesen be-
ugrottunk. Bence, mint híres gitáros tehetség
végigpróbálta a bazuki kínálatot, amik
hangolás híján eléggé gyengén szóltak, volt
viszont Yamaha gitár, amin kifejezetten
kellemes volt a Walking In Memphis.
Nekem egy diszkógömb ragadta el a fantáziámat,
ami eléggé kellemes áron volt elérhető, így hát
rendeltem is belőle egyet. Nagyon régóta
szerettem volna már diszkógömböt a szobámba,
mert alapvetően vonzódok a diszkó világhoz -
természetesen a klasszikus, ‘70-80-as évekbeli diszkóhoz, és nem napjaink gagyi stílusához. (Nyilván napjainknak is vannak remek művészei, tehát nem akarok általánosítani.) Szóval most,
Nyíregyházán kíváló lehetőséget ragadtam meg, amikor megrendeltem a terméket, amit majd elhoznak nekem. :-)
A belváros felé haladva eljutottunk a Móricz Zsigmondról elnevezett színházhoz, ami előtt egy hatalmas parkos tér van néhány remek szoborral. Ezek kiváló lehetőséget kínálnak a fiatal
férfiakból álló csoportok számára az idétlen pózokban való fényképezkedésre: van egy kezeit széttáró szobor és egy lovaskocsi. A szituációk adottak, csak ötletek kellenek a jó fotókhoz.
Nem vártuk meg, amíg kiér a Szerv, helyette betértünk egy török étteremnek indult kommersz helyre, valami Gülbaba Vendéglő-szerű neve volt, de nem volt jelentős élmény. Kicsit butácska
fiatal pultoscsaj és szexéhesnek látszó tulajdonoscsaj uralták a terepet. Innen már igen közel volt
a belváros, ahol nagyszabású fényképezést hajtottunk végre.
Megnéztünk boltokat, fogyasztottunk közös akarattal taplót, ami a McDonald’s sajtburger új neve méretéből és formájából adódóan. (Félelmetes, hogy milyen apró, vékony és rossz táplálék ez.
Egy felet sikerült legyűrni a remek gumiizű finomságból, a kapucsínónak nevezett lé pedig a kávé tragédiája volt. Az elfogyasztásának az a trükkje, mint a Miskolci Egyetem diákéletében szokásos “orvosságokénak”: egy nyelésre fel kell hörpinteni, és gyorsan elfelejteni…)
A remek ebédet ki kellett heverni, kiültünk hát az egyik utcába a
Skála nevű, szocreál stílusú, de fehér festékkel egészen pofásra
alakított áruház épület előtti kis utcácskába, ami nagyon kellemes
hely, és sok-sok látványos helyszín közelében található.
Itt ötlött először az eszembe, hogy milyen rengeteg remek csaj
lakik Nyíregyházán. Hosszas válogatás és szakértő szemlézés
után kiválasztottuk a legszebbüket, aki részben mesésen
tökéletes popsijának köszönhetően érdemelte ki a dicső címet.
(Azt hiszem, ez a lány pontosan olyan formavilággal rendelkezik,
amit a Teremtő a lánynak alkotott. Persze nem vagyok vallásos,
szóval kicsit idegen ez a teremtő duma, de tényleg annyira
tökéletesre volt alkotva ez a lány, hogy az már-már felülemelkedett
az emberi valóságon.) Igyekeztünk minden irányból lefényképezni
őt, hogy megörökítsük a szépségét, amivel megajándékozott
minket a mai délután folyamán. Gyönyörű tünemény volt.
Szerintem az ilyen látványok ihelik a festőket és a szobrászokat…
A gyönyörű lány néhány perces csodálata után benéztünk a Hollóházi Porcelángyár boltjába,
ahol a klasszikus porcelánhegedű és látványos vázák mellett most egy új, epres étkezőszett is megjelent, ami szerintem nagyon kellemesen néz ki. Hollóházán páratlan tehetségű művészek alkotnak, és rászolgálnak a 200 éves cég világhírnevére.
Korábbi hollóházi porcelánmúzeum galériám…
A következő állomásunkig néhány métert
sétáltunk csupán: a Sir Morik nevű kávézó
Első Magyar Kávémanufaktúrának is nevezi
magát, így adtunk egy esélyt a helynek, és
alapvetően a nyaralás fogalomköre azt is
magában foglalja, hogy beülünk, bámulunk
kifelé a fejünkből elsősorban fiatal lányok
irányába, és költjük a pénzt, amiért heteket
dolgoztunk…
A Sir Morik kávézónak eléggé széles választéka
van. Kicsit beskatujázó ugyan a részükről, hogy
az édes dolgokat csak lányok ihatják, és a
férfiaknak mindenképpen whiskey-s kávét kell
lenyelnie… de ez engem nem zavart, és lazán
kikértem a Lolita névre hallgató kávé+vaníliafagyi+tejszínhab+csokiöntet+kávélikőr összeállítású finomságot, ami hiperédesnek ígérkezett. A pincérlány jófej volt, és emellett laza öltözetével is igyekezett felhívni magára a figyelmet: fehér top+fehér miniszoknya+fehér tanga+fehér papucs. Abszolút vonzó nyárias csomagolás. A Lolita a nevének megfelelően ízletes volt, és ebben a hangulatban üldögéltünk még néhány percet… Kellemes a belvárosi hangulat Nyíregyházán: egyáltalán nem olyan, mint Egerben, ahol hétvégére - ha épp nincsen rendezvény - meghal a belváros, és teljesen üres, itt volt élet, mozgás, emberek.
Nagyjából eddig tartott a városi program, innen visszasétáltunk a vasútállomásra, ahol nem csak
a nagyvasúti forgalom, de a Nyírvidéki Regionális Vasút is kiindul. A rétközi vasút 1905. óta
szállít utasokat, és idén 100 éves a Dombrád felé menő irány. A vonal a fénykorát az 1930-as években élte, amikor magyar gyártmányú motorvonatok akár 60 km/h-val is haladtak a errefelé,
ami keskeny nyomközű vasúton nem kis dolog. Ma gyakorlatilag a ‘70-es évek állapotán üzemel
a vasút, és ha a kormányon múlna, akkor megreformálná (értsd: bezárná és az emlékét is rendeletben törölné), de az utasok a hosszú menetidő ellenére is ragaszkodnak hozzá, és a környező falvak és városok önkormányzata ad arra, hogy rendben legyenek tartva az állomások. Idén tavasszal az összes üzemképes mozdonyt (Mk48-asok) újrafestették, és mindnek rendszeresen van fővizsgája is, tehát teljesen komolyan van véve a közlekedés errefelé.
A vonatunk tehát a pályaudvar elől indult és eleinte a fővonal mellett halad, majd elkanyarodik a
Nyírségben felfelé, a Tisza irányába. A tokaji hegy egyébként innen is jól látható, tehát végig-
kísérte az utunkat a horizonton. A vonat lakott területen lassan halad, a nyílt pályán viszont akár 40-50 km/h körül is száguld, ami mellékvonalon jónak számít, kisvasúton pedig kiemelkedő. Nem tudom, hogy ez üzletemberi mentalitás-e, de nem bírom nézni, amikor valami, ami jól működhetne és profitképes lenne, az leépül és veszteséges. A rétközi vasút egy olyan cég, amit kötelező lenne
leválasztani a rossz gazda MÁV-ról, és részvénytársasági formában, alapos pályafelújítást és vagoncserét követően nyereségesen lehetne üzemelni.
Az utazás élménye amúgy kellemes, bár néhol azt éreztük, mintha ki akarna siklani a vonat, és
mint megtudtuk, az ilyesmi is előfordul, és a vonalat vagy bezárják, vagy eladják külföldieknek.
A vonatok egyébként három vagonnal közlekednek a Buj nevű faluban lévő Herminatanya nevű nagyobb állomásig, ahol az utolsó vagont lecsatolják és Dombrád felé továbbítják, míg az első
kettő a fővonalnak nevezett Balsa község felé közlekedik tovább. (Balsán volt korábban a Rétközt és a Bodrogközt összekötő Tisza híd, amit a világháborúban a németek felrobbantottak, és azóta sem építettek újjá. Alap lenne EU-s pénzt követelni szerintem erre a célra, de azok a vidékek
sajnos elégé elhanyagoltak ilyen szempontból.)
A menetidő körülbelül 1 óra Herminatanyáig, és onnan még bő egy óra Dombrád, ami eléggé
sok - tekintve, hogy 51 km a táv. De a lassújeles pályaszakaszok helyrehozásával ez jelentősen csökkenthető lenne, illetve a falvakon belül sem lenne muszály lassan hajtani, ami viszont adott.
Főleg a szétkapcsolás után vált nagyon
családiassá a hangulat a vagonban, és
megismerkedtünk és szóba elegyedtünk
több környékbeli lakossal és egy MÁV-os
dolgozóval is, aki természetesen leminő-
sítette a MÁV-os szervezést a vonalon…
Az optimista megközelítés hiányzott belőle
picit, de mint kiderült, szereti a munkáját,
és szívesen látná virágozni a vonalat és
vele a környéket. Meglepően közvetlenek
voltak egyébként a helybéliek, és hamar
befogadtak minket annak ellenére, hogy
most először jártunk a vidéken. Meg is
lepett picit ez a fantasztikus vendégszeretet.
Dombrád felé kis emelkedő szakasz következett, és a délutánra esni kezdett az eső… Ennek
nem annyira örültünk, de egész nap a levegőben lógott a dolog. Bence mellé ült le egy indián
lány, aki egészen tetszetős volt. Beszéltünk is utána róla, hogy milyen egzotikus szépsége volt.
A vonalon az állomások fantasztikusan karban vannak tartva, és ésszel használják őket: ahol
megszűnt a vasúti üzem - körülbelül 95%-ban -, ott valami mást alakítottak ki (tűzoltóság, szálláshely, újságos, posta), és emellett néhol jegykiadás is van, ami már-már a svájci vasútra
emlékeztet. (Ott a falvakban az állomás épület egyfajta faluközpont, és minden ott van, így nincsenek veszteséges dolgok, mert kevés alkalmazott képes minden feladatott ellátni: posta, újságos, jegykiadás.)
A fapados vagonok kissé kényelmetlennek tűntek két óra után, de ez inkább a fejtámla hiánya
miatt volt így, egyébként elfogadható színvonalú volt az utazás, ami jó kiindulási alapot jelenthet
a profit irányába… Mindhárman hangulatosnak találtuk az utazást, és bár csökkenthető lenne a
menetidő, nem volt olyan rémesen hosszú az út.
Dombrádon már vártak minket a szakadó esőben…
Szöveg és képek: Birincsik József











